Félidő

Legutóbb 4 szenátusi versenyről írtam, amik erősen a republikánus győzelem irányába hajlanak. A mai cikkben további 4 versenyről lesz szó, ahol szintén ők az esélyesek, és a szenátusi többség biztosításához mindenképp hozniuk kell. A következő írásban lesz szó az igazán kemény versenyekről, melyek közül legalább 2-t kell a GOP-nak hoznia, hogy meglegyen számukra a szenátusi többség.

Wisconsinban a republikánusoknak jó esélyük van az állam szenátorának először 1992-ben megválasztott Russ Feingold ellen. Feingold egyébként nem egy rossz szenátor, több fontos bizottság tagja, és az egyetlen olyan szenátor, aki nem szavazta meg Bush elnök Patriot Act-ját. A neve felmerült lehetséges elnökjelöltként is 2005-ben, ám válása miatt úgy döntött, inkább távol marad a versenytől. Bár politikailag egyértelműen baloldali, akinek fő témái a kampányfinanszírozás reformja, a méltányos kereskedelem, az egészségügy, a társadalombiztosítás és a környezetvédelem, hajlamos a republikánusokkal együttműködni. Az emberi jogok témájában még inkább liberális a szenátor, noha néhány esetben a fegyvertartási jog fenntartása mellett szavazott, igaz, cserébe többször támogatta a fegyvervásárlás ellenőrzéshez kötését. Feingold támogatja a melegházasságot is.

Ellenfele a republikánus üzletember, Ron Johnson, aki az előválasztásokat lényegében adományok nélkül, a saját vagyonából nyerte meg. Az üzletembernek erre a továbbiakban is szüksége lesz, hiszen a választásokra ellenfele majdnem háromszor annyi pénzt gyűjtött, mint ő. Johnson ellenzi a szövetségi kormányzat költekezését, köztük a válságot követő gazdasági mentőcsomagot és az egészségbiztosítási reformot. Részt vett a Tea Party egyik felvonulásán, de nem tartozik a mozgalom legfontosabb jelöltjei közé. Környezetvédelmi kérdésekben erősen jobboldali, támogatja a partmenti olajfúrásokat és kritizálta Obama támadásait a BP ellen, emellett az ember által okozott klímaváltozás elméletét őrültségnek tartja. Nem támogatja a melegházasságot és az abortuszt. A versenyben sokáig Feingold vezetett, ám júliusban elkezdett fogyni az adminisztrációval szembeni türelem. Johnson így fel tudott zárkózni ellenfele mellé, és kihasználni az ellenzéki hangulatot. Mára egyértelműen ő a verseny esélyese, és kevés jel mutat arra, hogy Feingold képes lesz visszakapaszkodni.

Colorado a 2004-es választások során került a demokraták kezébe, és itt várható az egyik legnagyobb csata. Az állam szenátora Ken Salazar 2009 elején lemondott, hogy belügyminiszterként szolgálja az elnököt. Helyére Michel Bennet lépett, aki az előválasztások során győzelmet is aratott pártbéli kihívója, Andrew Romanoff ellen. A diplomatacsaládból származó Bennett korábban inkább háttéremberként tevékenykedett a demokrata politikában. A denveri polgármester kabinetfőnökeként sikeresen küzdött a 10 százalékos deficittel és a város történetének legmélyebb recessziójával. Az ellenfele a Tea Party egyik őj felfedezettje, a korábban kerületi ügyészként dolgozó Ken Buck lesz, aki keményen megküzdött már a jelöltségért is. Buck a korábbi kormányzó-helyettes Jane Norton ellen indult, intézményi támogatás és komolyabb források nélkül, ám a szavazók kiábrándultsága az intézményi politikával szemben végül meghozta a sikert a számára. Buck, aki erősen konzervatív jelölt, kampányát az államadósság miatti aggodalomra hegyezte kim ugyanakkor azt is megígérte, hogy szenátorként sohasem emelne adót. A versenyben végig kis mértékben vezető Buck nem tekinthető egyértelmű esélyesnek és a közvélemény-kutatások is egyre szorosabb versenyt ígérnek. Nem világos az sem, hogy Jane Nortonnak vajon több esélye lett volna elvenni Bennett nem választás útján szerzett székét.

Az idei választásokat talán legjobban a nevadai szenátusi verseny jellemzi. Dávid és Góliát harca következhet itt, a demokrata szenátusi többség vezetője Harry Reid és a republikánus jelölést is csak meglepetésre megszerző Tea Party által támogatott felkelő Sharron Angle között. Reid, nevadai politikusként nem tartozik a demokraták balszárnyához. Ellenzi az abortuszt, megszavazta a Patriot Actet, nem támogatja a melegházasságokat és fegyverpárti. Harry Reid azonban nem veheti fel konzervativizmusban a versenyt a Tea Party üdvöskéjével, Sharron Angle-lel, aki egészen megdöbbentő nézeteket vall. Angle megszüntetné az oktatási minisztériumot és kilépne az ENSZ-ből, betiltaná a melegházasságot és megszüntetné az adóhivatalt. Sharron egy kérdésre válaszolva elmondta, hogy ellenzi a marihuána legalizálását és ugyanezt gondolja az alkoholról, de később közölte, hogy nem kívánja újra bevezetni a szesztilalmat. Az alkotmány második kiegészítésével kapcsolatban arról beszélt, hogy az emberek fegyverkeznek, és feltette a kérdést, hogy amennyiben akaratukat a választásokon nem tudják érvényesíteni, akkor mi lesz a következő lépés. Mindenki jobban jár tehát, ha ő nyer, de a verseny rendkívül szoros.

A következő verseny Illinoisban azért számít különösen fontosnak, mert ez a szenátusi hely volt a jelenlegi elnök Barack Obamáé. A helyére kinevezett Roland Burris nem indul a székért, a helyére a demokraták közül Alexi Giannoulias, az állam kincstárnoka pályázhat, ellenfele Mark Kirk képviselő lehet. A kampány meglehetősen durvára sikerült, a fő támadási felület Giannoulias ellen, hogy a bank, melynek alelnöke volt 2006-ig, 2010-ben csődbe ment. A demokrata jelölt erre ellenfelét katonai pályafutásának kiszínezésével vádolta. Ebben a csatában az fentiekkel ellentétben két régi politikus küzd a szenátori székért, és mind a két jelölt inkább mérsékelt vagy liberális, ami nem is meglepő, lévén Chicagóban a szavazók nem támogatják mondjuk a korlátlan fegyverviselést vagy a melegházasságok tiltását, mint más, kevésbé városiasodott régiókban. A közvélemény-kutatások szerint az állás közel döntetlen, hiába biztosította támogatásáról maga az elnök a demokrata jelöltet.

A kongresszus mind két házában jelenleg a demokraták vannak többségben, ám úgy tűnik ez csak a következő kongresszus megalakulásáig fog tartani. A képviselőházban, ahol mind a 435 hely sorsáról döntenek, a demokrata többség vége majdnem teljesen bizonyosnak látszik, vizsgáljuk meg inkább, hogy milyen esélyei vannak a republikánusoknak a szenátusi többség megszerzésére.

A szenátus 100 helyéből csak 37.ről döntenek novemberben és a demokraták többsége 9 szék, ha hozzájuk számoljuk a két független képviselőt, akik gyakran szavaznak a demokratákkal. A 37 székből, amiről döntés születik hamarosan, 19 demokrata és 18 republikánus, ami azt is jelenti, hogy a többség elérése érdekében a republikánusoknak a most demokrata székek több mint felét meg kell szerezniük, miközben a sajátjaik közül egyet sem buknak el. Nézzük akkor a billegő körzeteket, mennyi esély van egy konzervatív fordulatra a felsőházban.

A republikánus helyek nincsenek túlságosan nagy veszélyben a szenátusban, csupán két hely lehet bizonytalan, ezekben az a közös, hogy erős harmadik jelölt is szerepel a versenyben.  Floridában sokáig úgy tűnt, hogy az üres szenátusi székért Charlie Crist kormányzó indulhat a republikánusok színeiben, ám a korábban csak az állam politikájában résztvevő Marco Rubio erőteljes kampányt indított az előválasztások megnyerésére. Rubio üzenete egyértelmű volt, ellentétben a kormányzóval, ő nem támogatta az elnök gazdaságélénkítő csomagját és jóval konzervatívabb is, mint Crist.

A taktika működött, a republikánus előválasztás közeledtével egyre csökkent Crist előnye, míg áprilisban a kormányzó bejelentette, hogy függetlenként indul. A verseny így három résztvevősre bővült, és egy állam kormányzójának talán elég lehet a politikai tőkéje ahhoz, hogy függetlenként is komoly eredményeket érhessen el. A demokrata jelölt, Kendrick Meek, aki a képviselőházban ül, úgy tűnik lemaradt a versenyben és jelenleg Rubio a választás esélyese, noha augusztus közepéig még Crist vezette a közvélemény-kutatásokat, ám mára hátránya 10 pontra nőtt.

Alaszka esete talán még talányosabb, bár a demokratáknak itt sincs sok esélyük. A republikánus előválasztáson azonban nagy meglepetésre a Tea Party által is támogatott Joe Miller legyőzte a szenátusi helyet jelenleg birtokló Lisa Murkowskit, igaz mindössze 51-49 arányban. Murkowski azonban nem hagyta annyiban a dolgot, és jelenleg, mint write-in jelölt, a versenyben maradt. Alaszkában ugyanis lehetséges a szavazólapon nem szereplő jelöltekre is szavazatot leadni szimplán beírva a jelölt nevét. A székért tehát Murkowski és Miller fog nagy csatát vívni. Murkowski jóval több pénzt gyűjtött a kampányra, mint vetélytársa, ám nem beírós jelöltként nagyon ritkán jut bárki szenátusi székhez. Ezt a versenyt érdemes lesz figyelni.

Lépjünk tehát tovább, és nézzük, hogy hol jön össze a maradék 10 hely a republikánusoknak. Az első hely megszerzése nem is tűnik nehéznek, legalábbis számomra úgy tűnik, hogy a demokraták annyira lehetnek népszerűek Észak-Dakotában, mint az SZDSZ volt Borsodban, bár valószínűleg tévedek. Mindenestre a most visszavonuló Byron Dorgan széke nem valószínű, hogy a párton belül marad. Dorgan '92 óta volt az állam szenátora, a demokrata párt egyszerűen képtelen volt hozzá mérhető súlyú jelöltet állítani, az állami szenátor Tracy Potter indulhat a színeikben. Ellenfele az igazi nehézsúlyú, az államot kormányzóként 2000 óta vezető John Hoeven lesz, aki mellesleg a legnépszerűbb kormányzó az országban. A közvélemény-kutatások 40 százalékos előnyt mérnek a javára, tehát biztosra vehető, hogy Észak-Dakota új szenátora ő lesz. Arkansasban sincs túl sok esély a GOP megállítására, a jelenlegi demokrata szenátor, Blanche Lincoln számára saját pártjának előválasztása is problémát okozott, és az alsóházból érkező republikánus John Boozman szinte teljesen biztos, hogy megveri. Indianában visszakaphatja székét az államot 1989 és 1999 között képviselő Dan Coats, miután utóda a demokrata Evan Bayh nem indul újra, így ellenfele a képviselőházból érkező Brad Ellsworth lehet. Az utolsó közvélemény-kutatás, ami szoros versenyt jelzett februárban készült, egyébként úgy tűnik, hogy újra Coats képviselheti a körzetet. Pennsylvaniában az előző alkalommal sem demokrata ülhetett a szenátusba, ám Arlen Specter pártváltása következtében bekékült a körzet. Specter, aki '81 óta képviselte az államot, most nem számíthat a hivatalban lévőt segítő előnyökre, hiszen már az előválasztáson megbukott a képviselőházban dolgozó Joe Sestakkal szemben, aki természetesen a pártváltása miatt kritizálta.

Ellenfele a republikánus Pat Toomey lesz, aki 1999 és 2005 között a képviselőházban ült, majd a Club for Growth politikai szervezet támogatásával majdnem legyőzte az akkor még republikánus, többek között Bush elnök támogatását is elnyerő Spectert. Most úgy tűnik, révbe érhet.

Idáig tehát 4 helyen számíthatunk republikánus győzelemre, a többi 6 szék megnyerésének lehetőségéről később írok.

Volt már szó a blogon arról, hogy a demokraták bázisa inkább a különböző kisebbségek képviselőiből tevődik össze. A liberálisok sok-sok single issue mozgalmat szeretnek, a feminstáktól az állatvédőkön át a békepárti csoportokig. Ezek a csoportok is szeretni szokták a demokratákat, nem meglepő hát, hogy a párt jelentős aktivista bázissal bír.
Az aktivista bázis persze jelentős erőt képvise, és sokat segíthet egy párton, ám gyakran kontraproduktív lehet. Vicces szituáció egyébként, hogy az aktivista bázis eleinte kifejezetten a kormányzó, vietnámi háborút elindító demokrata párttal szemben lépett fel. De már a '68-as elnökválasztás során sokan a demokrata párton belülről kívántak változásokat elérni, az ő jelöltjük volt Eugene McCarthy és az előválasztások során lelőtt Robert Kennedy. Persze a két háborúellenes jelölt meg is osztotta a pacifistákat, így az elnökjelölt az egyetlen előválasztáson sem induló alelnök Huber Humphrey lett, a békéért tüntető hippiket szétverte a rendőrség Chicagóban és Nixon lett végül az elnök.
Richard Nixon nem volt a vietnámi háború elkötelezett híve, ám a háború csak nem akart véget érni, így a tiltakozások is megmaradtak, nem meglepő, hogy Nixon az ellenkultúra megfékezésére törekedett. '72-ben a demokrata párt, a négy évvel korábbi esetket elkerülendő új, meglehetősen bonyolult előválasztási rendszert alkalmazott, melyet a rendszert kialakító bizottság vezetője, a hippik és egyéb aktivisták kedvence George McGovern nyert meg. Itt már látható, hogy milyen problémákhoz vezethet, ha túlságosan nagy az aktivista bázis beleszólása a párt ügyeibe. McGovern, candidate for amnesty, abortion and acid, csúfos vereséget szenvedett akárcsak később Walter Mondale vagy Michael Dukakis.
Az alulról szerveződő aktivista csoportokra épülő demokraták azonban előnyt is tudtak kovácsolni eme bázisukból. Sok kérdésben ezek a csoportok sikeresen értek el lényeges áttörést, és sok kérdésben sikerült a közvélemény felfogását megváltoztatni. A kis összegű adományok és az erőteljes door-to-door kampány Obama mellett bebizonyította, hogy ezeket a csoportokat lehetséges nagyon hatékonyan felhasználni. Erre talán Howard Dean kampánya volt a legjobb példa 2004-ben. Az országosan ismeretlen vermonti kormányzó az internet segítségével gyűjtött jelentős összegeket, és elsősorban a háborúellenes aktivisták támogatását szerezte meg. Hírhedt new hampshire-i sikolya és a párt befolyásos tagjainak kiállása a massachusettsi liberális John Kerry mellett azonban végül vereséget hozott számára. A kampányának technikája, és az eredmények ennek ellenére megvillantották a lehetőségét egy új típusú kampánynak.
Dean ezek után a demokrata párt élére került, és az "50 állam stratégia" segítségével győzelemre vezette pártját a 2006-os midtermsen. Ezek után következett az Obama kampány, ám az igazi mozgalmi internetes jelölt a 2008-as cilusban mégis a republikánus Ron Paul volt.
Paul élvezte a libertárius körök támogatását, ő volt az egyetlen republikánus képviselő, aki ellenezte az iraki háborút, és minden lépését az ország rendkívüli tiszteletben álló alkotmányára vezette vissza. A texasi képviselőhöz áramlani kezdett a pénz az interneten keresztül, támogatói a World of Warcraftban szerveztek tüntetést és igencsak innovatívan használták az interet nyújtotta lehetőségeket. Mindez azonban kevés volt, Pault a fősodrú média csak mint kissé elborult egzotikumot mutatta be, vagy egyátalán nem. A jelölt által vallott libertárius értékek nem találtak kellő fogadtatásra a republikánus táborban és a new hampshire-i rossz szereplés után nyilvánvalóvá vállt, hogy a kampánynak vége. A Paul kampány tehát megbukott, de mégis kiépült a neten egy mozgalom, mely a libertárius értékek talaján állva kívánt beleszólni a politikába.
Az Obama kormányzat tevékenysége finoman szólva nem nyerte el a rokonszenvüket, és több konzervatív csoport is feltűnt, mint az elnök politikájának hangos ellenzője. Az adóellenes populizmus, egyként szólította meg a Paul-féle libertáriusokat, a nagy államtól félő konzervatívokat, a fegyvertartás miatt aggódókat és azokat akik csupán azért nem szeretnek adózni, mert abból a színesbőrűek kapnak támogatást. Így alakult meg a Tea Party mozgalom, mely nevét a bostoni teadélutánról kapta, ahol a fő konfliktusforrás ugyancsak az adózás kérdése volt, de az esemény hozzájárult a függetlenségi háború kitöréséhez is.
A netes bázis több szempontból adott volt, a konzervatív oldal is egyre inkább megjelent az interneten, és a mozgalom alulról szerveződve komoly kihívás elé állította a kormányzatot. A Tea Party mozgalom sajátossága, hogy elutasítja az uralkodó elitet, így a republikánus pártot sem igazán szereti, valahogy hasonló módon, mint ahogy a hippik is gyűlölték a Lyndon Johnson féle demokratákat. A mozgalom ráadásul, szemben a felülről induló, Pat Robertson-féle új evangelikus keresztény táborral, többé kevésbé alulról szerveződik, még ha igen sokat merít a Rush Limbaugh és Glenn Beck által megfogalmazott gondolatokból.
Az már most is látszik, hogy a mozgalom nem kíván különösebben mérsékelt lenni, de kezdetben a demokraták későbbi támogatói is sokkal radikálisabbak voltak. A mozgalomnak jelenleg két vezzéregyénisége van, Ron Paul és a jó keresztény, konzervatív alelnökjelölt Sarah Palin. Nincs meg tehát az egység, és a republikánus párthoz való viszony is kérdéses. Több helyen felmerült az önálló jelöltek indítása, ám a mozgalom a legtöbb helyen inkább a republikánus előválasztásokon aktív.
Nem meglepő hát, hogy a republikánusok így sok-sok ultrakonzervatív jelöltet állíthatnak. Ezt most meg is tehetik, elvégre helyzetük rendkívüli mértékben kedvező, a mostani választások nyertesei mindenképpen ők lesznek. A kérdés csupán annyi, hogy érdemes-e ebben a helyzetben olyan jelölteket a kongresszusba juttatni, akik újraválasztása egy kevésbé kedvező helyzetben igencsak problémás lehet. Mindenesetre a most veszélyben lévő demokrata képviselők nagy része a párt konzervatív szárnyához tartozik, jelezve, hogy a párt ideológiailag konzisztens jelöltjei jobban képesek elfogadtatni magukat, mint a langyos közép. A mostani választás tehát a két párt közti ideológiai határokat is még jobban letisztíthatja.

A kulturális háború sokáig a republikánusok csodafegyvere volt, a most következő választás azonban fordulatot hozhat ezen a téren. Az amerikai választásokon ugyanis gyakoriak a különböző népszavazások is. A GOP ezzel szívesen élt is, a legismertebb példa talán Bush 2004-es megválasztásához kötődik, amikor a melegházasságról szóló népszavazások pár államban mozgósították a konzervatív bázist.
Most a demokraták számára a marihuána törvények enyhítése lehet hasonló tényezo, 6 államban lesz rajta a kérdés a szavazólapokon, köztük a legnépesebb, így a képviselőházba legtöbb tagot delegáló Kaliforniában. Ez azért lehet jó hír a demokrata párt számára, mert ez a kérdés a párt mostanában nem túl lelkes szavazótáborát mozgósíthatja. A dekriminalizációt vagy legalizációt kitűző javaslatok ráadásul épp a midtermstől gyakran távol maradó fiatalokat mozgósíthatják leginkább. Kérdés persze, hogy mennyiben lehet a betépett fiatalokra kampányt építeni.
Mindenesetre a puszta lehetőség, hogy a kulturális háború kérdésköre már inkább a demokrata tábort mozgósíthatja jelzi, hogy ez a stratégia kezd szépen lassan kihunyni a republikánus oldalon. Persze ha valaki háborút kezdeményez, akkor azt be is kell fejeznie, márpedig a demokraták most racionálisan nem hagyhatják, hogy ezek a kérdések kikerüljenek a politikai napirendről. Ez most nem valószínű, hogy megmenti őket, de sok problémát okozhat még a GOP-nak a későbbiekben.
A republikánusoknak újra kell alkotniuk a stratégiájukat, hogy hosszú távon versenyben maradhassanak, nem mindig lesz válságban az ország demokrata vezetés mellett. A most novemberben várható győzelmük lehet az első lépés, ami a konzervatív oldal megújulásához vezethet. Sarah Palinnel, mint a párt arcával vagy Glenn Beckkel nem fog sikerülni.

Nem írtam most megint vagy egy hétig, mentségem csak annyi, hogy nem volt netem. Most viszont már van úgyhogy írnék egy kicsit a latin szavazókról és az ő megnyerésükről. Amikor a demokrata párt a polgárjogi mozgalom mellé állt, elveszítette támogatóinak jelentős részét, cserébe megnyerte magának a kisebbségeket. A párt programját azóta is jelentősen meghatározzák olyan csoportok, mint a feketék, a feministák, a szakszervezetek, a fogyasztóvédők, a zöldek, a pacifisták, a melegek és egyéb aktivista/kisebbségi csoportok. Ezek kapcsán a latinó szavazók a demokraták természetes szövetségesei lehetnének, a 2000-es években mégis a republikánus Bush elnök kormányozhatott.
Ennek oka, hogy Bush -mindezidáig a republikánusok közül egyedüliként- sikeresen meg tudta szólítani a csoportot. Ebben nagy segítségére volt, hogy ezek a szavazók igen erőteljesen vallásosak, így az újjászületett keresztény Bush, aki nem volt véresszájú bevándorlásellenes bizonyos témákban maga mellé tudta állítani őket. Ilyen témák az abortusz és a melegházasság, a jó öreg kulturális háború egyre kevésbé használható fegyverei. A republikánusoknak könnyű dolguk van a latinó szavazók egyik csoportjával, a kubai emigránsokkal is, akik a billegő Floridában nagyon sokat érhetnek.
A latinók azonban elfordultak a republikánus párttól 2008-ban, amiben persze a szintén kisebbségi Obama jelölésének nagy szerepe volt. Ennek ellenére a republikánus párt nem sietett a csoport visszanyerésére, sőt, legújabb arizonai bevándorlási törvényükkel fokozták csoport ellenszenvét. A republikánus bázis jó része érthetően fél a bevándorlóktól, a változástól, félti az állását, attól tart, hogy a mexikói gangek kokaint adnak a gyerekének, drága lesz a segély, stb. A saját bázist így nagy mértékben képes mozgósítani a spanyol ajkú népesség elleni hangulatkeltés és drákói szabályozás.
Ez akár rövid távon hasznot is hozhat, hiszen a latinó népesség jó része illegális bevándorlóként tartózkodik az országban, és a többiek választási hajlandósága sem túlságosan magas. Azonban hosszú távon a republikánusok hagyományos bázisa csökkenőben van és egyre inkább a déli államokba szorul. Az, hogy az elhúzódó recesszió és a népszerűtlen egészségügyi reform miatt képesek lehetnek megfordítani a kongresszus pártállását csak részben köszönhető saját teljesítményüknek. A latinó szavazat erejét jelzi, hogy rövid időre még Texas is úgy tűnt, játékba kerül a 2008-as elnökválasztáson. A rövid távú érdekei mentén politizáló republikánus pártnak tehát nagy szüksége van új választói rétegek megnyerésére, mielőtt a Tea Party lesz a párt meghatározó irányvonala.

Az előző bejegyzésben és régebben is írtam már arról, hogy az Obama kampány talán nem volt akkora forradalom, mint azt a marketing guruk szeretik állítani. Obama jó szónok, és jól alkalmazkodott az új technológiákhoz, azonban ezzel sokkal inkább a világ közvéleményét állította maga mellé, mint az amerikait. Nagyszerű volt a pénzgyűjtő gépezete is az internet segítségével, de ha megnézzük, akkor a republikánus párt, mint szervezet a 2008-as kampányban is több pénzt tudott összegyűjteni, mint a demokraták. Obama, mint elnökjelölt sok pénzt gyűjtött, a párt ami mögötte áll azonban nem volt képes a republikánusokkal versenyre kelni. A mostani választáson azonban két párt áll majd egymással szemben, ami a republikánusok számára jó hír.
A demokrata kampánystratégák nem találtak választ a Roosewelt-féle koalíció szétesésére. Az Obama kampány nem feltétlenül jelenti azt, hogy sikerült a demokratáknak azt a csodaszert megtalálni, amit sikerült Nixonnak. Nem sikerült a demokrata pártnak olyan embereket kitermelniük, mint Lee Atwater vagy Karl Rove. Rahm Emanuel, az Obama kampány sikeres vezetője hamarosan elhagyja a Fehér Házat a pletykák szerint.
Miben reménykedhetnek hát a demokraták?
Több dologban is. A republikánus párt 40 éve alakította ki a bázisát, mely oly sokszor volt képes győzelmet elérni. Azonban a demográfiai trendek nem a számukra voltak kedvezőek, ám nem sikerült a bázisukat számottevően bővíteni. Persze a Reagen demokraták megnyerésével igen, de ahhoz egy sikeres elnökre is szükség volt.
Kedvezhet a demokratáknak az is, hogy ellentétben az elnökválasztásokkal, helyi szinten jóval tovább tudtak vonzó opció maradni a szavazók számára. A republikánus elnökök gyakran találták szembe magukat demokrata többséggel a kongresszus valamelyik házában.
A republikánusok nem túl nagy lelkesedést mutattak a Wall Street megreformálása terém, könnyen lehet őket összekapcsolni a mostanában nem túl népszerű bankszakmával.
A BP féle olajszennyezés kapcsán fel lehet vetni a republikánusok és az olajipar közötti bensőséges kapcsolatot -igaz, ha a demokrata kormányzat záros határidőn belül nem képes legalább az olaj ömlésének leállításába, akkor nemcsak a midterms, de 2012 is elveszhet számukra.
A republikánus párt extrém szárnya, a tea party movement sok olyan republikánus jelöltet hozhat ki az előválasztások győzteseként, aki képtelen a mérsékeltebb szavazók megszólítására. Ilyen pl. a demokrata szenátusi többség vezetoje, Harry Reid inogó székéért harcbaszálló Sharron Angle.
A demokrata párt utolsó esélye az a 2008.ban jól működő mozgósítás lehet, ami szerintem az Obama kampány legfontosabb erénye volt, azonban látni kell, hogy egy midterms sokkal kevésbé tüzeli fel az embereket, mint egy elnökválasztás, és sokan érzik úgy, hogy nem azt kapták amit vártak. A republikánusok viszont égnek a vágytól, hogy újra sikereket érjenek el a választások során.

Több hónapja nem írtam a blogra, egyrészt írhattam máshova, még ha nem is feltétlenü a midtermsre fókuszálva és nem is olyan szabadon, mint egy blogra, de mivel nem vagyok grafomán, nem hiányzott. Most amiket írok annak már jóval kevesebb köze van ahhoz, ami érdekel, és hirtelen nagyon sok időm lett. Persze a választás is rohamosan közeledik, bár igazán csak a Labor day után fog beindulni a kampány a nyár az uborkaszezon.
Mindenesetre írnék most egy kicsit Obama első másfél évéről.
Obama történelmi elnök, szokták mondani, ami persze semmit sem jelent. Miért ki nem történelmi elnök? Még Jimmy Carter vagy Herbert Hoover is az, talán Gerald Ford az egyetlen akinek ezt a titulust nem adnám meg. Szóval hagyjuk a történelmi jelzőt. Bár az Egyesült Államok két háborút is folytat a jelen pillanatban is, nyilvánvalóan nem a háborús szó jellemzi legjobban az ő időszakát. Obama az első fekete elnök. És? Nem tűnik úgy, hogy ez különösebben hatna a politikájára, maximum a szélsőjobbot könnyebben tudják a republikánusok mozgósítani, illetve ezen szereplők rasszizmusával szemben védelmére kelhetnek a liberális publicisták és beszélő fejek.
Szerintem Obama válságelnök. Ne feledjük el, hogy a 2008 őszi zuhanás előtt, a republikánus konvenció után a McCain-Palin páros átvette a vezetést. Lehet, hogy a sokat dicsért Obama kampány nem is volt annyira tökéletes? Azt se feldjük, hogy egy olyan választást nyert meg, ami 8 év Bush kormányzás és a republikánus brand szörnyű leértékelődése után került megendezésre. Mindenesetre most nem akarok a 2008-as kampánnyal foglalkozni, úgyhogy lépjünk is tovább.
Az első kihívás, amivel Obama elnökként szembesült nem más volt, mint a gazdasági világválság, elynek mérete csak az 1929-eshez hasonlítható. Obama hozta a kötelezőt, gazdaságélénkítő csomag, a jelzáloghitelesek segítése, munkahelyteremtő programok. Ezek sikerességéről még most, majd két évvel később sem lehet határozott véleményt mondani. A piacok sokat visszanyertek az értékükből, beindult a növekedés, de a munkanélküliség például érdemben nem változott, és a gazdasági növekedés sem kellőképpen robosztus ahhoz képest, hogy egy milyen mértékű válságon vagyunk túl. Obama másik nagy tette az egészségbiztosítás reformja, amiről szintén keveset lehet ma még elmondani, csupán spekulációk léteznek, a törvény jó része még mindig nem lépett életbe, a teljes hatások értékelésével még 5 évet kellene várni. Az, hogy Obama válságelnök, abból is következik, hogy az örökölt gazdasági válság mellé kapott egy csodás környezeti válságot, a Deepwater Horizon felrobbanását. Az elnök azonban itt sem volt képes olyan eredményeket felmutatni, amik bebizonyíthatnák, hogy Washingtonban bármi változott volna. A change csak egy kampányszlogen volt, leginkább azt jelentette, hogy a konszenzus keresése érdekében minden törvény meghozásához kétszer annyi idő kell, és az érdemi változások helyett középutas megoldások születnek.
Ennek megfelelően van még egy jelző, amivel Obama elnöki tevékenységet jellemezhetjük. Ez pedig az, hogy Obama gyenge elnök. Erős állítás ez, és vitatható, hiszen neki mégis sikerült, az egészségbiztosítás reformja, amibe több korábbi elnöknek beletört a bicskája. Sikerült a bankok újraszabályozása érdekében is törvényt alkotni, még akkor is, ha még nem is lépett ez életbe. Ha nem történik földcsuszamlásszerű republikánus győzelem ősszel, akkor jó eséllyel a klímatörvény is előkerül jövőre. Sikerült gesztusokat tenni az iszlám világ felé, és lehetséges, hogy Kínával szemben is sikeres lesz a jüan felértékelése érdekében tett erőfeszítés. Ezek kétségkívül eredmények, ám ne feledjük, hogy az ígéret valami egészen mélyreható változásról szólt, amit az elnök nem váltott be. Sem ideológiailag, sem a kormányzat és a politika működésében nem történt meg az a változás, amit a szavazók vártak. A demokraták vannak ugyan hatalmon, de az egészségbiztosítási reformon és az iszlám irányába tett gesztusokon kívül a Fehér Ház politikáján ez nem látszik. Egy mérsékelt republikánus sem nagyon csinált volna mást, mint az elképesztő többségét egyben tartani képtelen demokrata párt. A kérdés most az, hogy hogyan fog Obama a jóval kevésbé baráti kongresszussal bírni a következő évben. Aztán 2012-ben már úgyis csak a kampányról fog szólni minden....

Az amerikai politikában hagyományosan a demokratákat tartják „liberális”, a republikánusokat konzervatív erőnek (az idézőjel azért szerepel, mert ott egész mást értenek liberálison, mint itt). Arra gondolhatnánk tehát, hogy a kongresszus mindkét házában meglévő stabil demokrata többség lehetőséget nyújt egy erőteljes liberális politika megalkotására.

Ez azonban több szempontból sincs így. A demokraták hagyományos választói koalícióját a New Deal alapozta meg, ám a hatvanas években a feketék polgárjogi mozgalmai melletti kiállás eredményeként a republikánusok sikeresen elhódították a déli államokat. Ez volt Nixon Déli stratégiája, mely olyannyira jól működött az elnökválasztások soránm hogy ’68 és 2008 közötti 10 elnökválasztásból a demokraták csak hármat tudtak megnyerni, ebből az egyik a Watergate botrányt követő választás volt ’76-ban, a másik kettő pedig Clinton két győzelme a ’90-es évekbenm amikor Ross Perot személyében igen erős 3. jelölt is indult.

Mindenesetre pár demokrata képviselő és szenátor megőrizte mandátumát délen és a 90-es években megjelentek a déli körzetekben a konzervatív demokraták. Ők ’95-ben saját koalíciót is létrehoztak a demokrata frakción belül, Blue Dog néven. Jelenleg ennek a koalíciónak 54 tagja van az alsóházban, ami nélkül a demokrata többség nem realizálható.

Bár a szenátusban nem is olyan régen a demokraták még az obstrukció megtörésére is alkalmas szupertöbbséggel is rendelkeztek, nem voltak képesek áttörést elérni. Ennek okai szintén a saját frakciójuk konzervatív tagjai, másrészt Obama törekvése a kétpártiságra, vagyis republikánus támogatók szerzésére való törekvés a kulcsfontosságú döntések terén.

A szenátusi helyek elosztása sem feltétlenül a demokratáknak kedvez, akik Texas kivételével inkább a nagy lakosságú államokban erősek, mint Kalifornia vagy New York, ám ezek az államok ugyanúgy két képviselőt delegálhatnak a szenátusba, mint mondjuk Montana vagy Nebraska.

A demokraták cselekvési lehetőségeit még jobban behatárolja Scott Brown massachusettsi győzelme, hiszen ez egy elég erős jelzés a novemberi választások előtt, így sokan az újraválasztásuk érdekében nem lesznek hajlandóak kiállni kockázatos döntések mellett.

Ugyanakkor az, hogy a kongresszusi demokraták elfogadottsága a független szavazók között már most is rendkívül alacsony, lehetővé teszi, hogy ne kelljen további népszerűségromlástól tartaniuk, ugyanis már nincs hova.

Mivel az Egyesült Államokban a kampány szinte folyamatos, és a pártok működése is egész más mint itthon, az ottani politikusoknak saját maguknak kell az erőforrásaik jó részét összegyűjteniük. Előfordulhat persze, hogy az általános választáson egy-egy jelölt komoly támogatást kap a pártjától, ez korántsem elég egy sikeres próbálkozáshoz.

Ezért nem túlzás azt állítani, hogy az amerikai politikába belépni kívánóknak a legnehezebben átugorható korlát az anyagiak biztosítása.

A legtöbb jelölt azonban ritkán használja magánvagyonát a választási kampányra. Nem is tehetné, hiszen általában ennél jóval komolyabb összegről van szó. A különböző közpolitikákban érintett csoportok, mint a szakszervezetek, az egyházi és civil szervezetek, a különböző cégek azonban hajlandóak komoly összegekkel beszállni egy-egy politikus megválasztásának költségeibe, természetesen a megfelelő álláspontért cserébe. A Legfelső Bíróság nem is oly régi döntése érdekében ezt manapság korlátlan mértékben meg is tehetik.

Ez kétségkívül jelentős összeget jelenthet, azonban ez még mindig nem biztos, hogy képes fedezni egy jelentősebb kampány kiadásait. Azonban az Egyesült Államokban annak is hagyománya van, hogy magánszemélyek adományozzanak pénzt különböző politikusok számára. Ebben az esetben a hozzájárulás mértéke korlátozott, ám a kis összegű adományok újabb kori felfutásával egyre nagyobb jelentőséget kaphatnak ezen adományok.

Természetesen továbbra is fontosak maradnak a gazdag magánszemélyek, akik képesek a jogilag megengedett maximális áldozatra. A legtöbb adomány továbbra is a nagy adományozóktól gyűlik össze. Az ideális jelöltnek tehát jó kapcsolatokat kell ápolnia a különböző társadalmi szervezetekkel és a fontosabb magánszemélyekkel a győzelem érdekében és az sem árt, ha a párt választási költségeit is képes saját körzetébe terelni.

A két nagy párt előválasztásai azt bizonyítják, hogy az esetek több, mint 90%-ában az összegyűjtött pénz puszta mennyisége dönt.

A szenátusi előválasztások már eldőltek, Obama egykori székéért Alexi Giannoulias és Mark Kirk indulhat, ahogy az várható is volt. Giannoulias győzelméhez hozzájárult, hogy a róla kialakult kép szerint ő fiatal, friss és energikus politikus, a szavazatok 39%-át szerezte meg, megelőzve a 34%-ot szerzett Hoffmant és a 19%-ot szerzett Jacksont. Kirk nem szembesült számottevő ellenállással. Mind a két politikus gyakran támadta a másik pártbeli ellenfelét, egyfajta felkészülésként a novemberi versenyre, az embernek az az érzése alakulhatott ki, hogy egymás ellen indultak.

A kormányzói jelöltségért folyó versenyben egyik párt sem tudott eredményt hirdetni, a verseny túlságosan is szoros volt. A demokratáknál talán nagyobb eséllyel állíthatjuk, hogy a győztes a jelenlegi, Blagojevich lemondása után hivatalba iktatott "ideiglenes" kormányzó Pat Quinn, aki több, mint 5000 szavazat előnnyel deklarálta is győzelmét, ám ellenfele Dan Hynes még nem mondott le a győzelem lehetőségéről (99%-os a feldolgozottság).

A republikánusoknál végül kétfősre szűkült a verseny, alig 1000 szavazta különbséggel vezet Bill Brady Kirk Dillard előtt, ők mind a ketten a szavazatok 20%-át szerezték meg. A harmadik helyen 19%-kal következik Andy McKenna, majd 17%-kal Jim Ryan és 14-gyel Andrzejewski következik. A hátralévő szavazatok valószínűleg Dillardnak kedveznek. Az eredmény némileg meglepő, hiszen a közvélemény-kutatások McKenna és Ryan vezetését jelezték előre.

Amerika az állandó kampány országa. Holnap már meg is tartják a midterms első nagyobb versenyét, Illinois állam előválasztásait. Én most csak a szenátusi és a kormányzói versenyekre kívánok koncentrálni, úgyhogy nézzük is meg gyorsan, kik akarnak betörni a politikai elibe.

Kezdjük először is a kormányzói pozícióval. A korábbi kormányzót, a rossz emlékű Ron Blagojevichet már eltávolították ugyan, de ítélet még nem született az ügyében. A demokratáknál a helyére kinevezett Pat Quinn kihívója az állami számvevő Dan Hynes lesz, aki augusztus óta több mint 20 pont hátrányt dolgozott le és a hivatalban lévő kormányzó ellen jó esélyekkel indulhat.

A republikánusoknál jóval népesebb a mezőny, 5 jelölt is számottevő támogatottsággal bír. Legtöbb esélye talán a szintén egyre jobb közvélemény-kutatási adatokkal rendelkező, korábbi helyi pártvezér Andy McKennának van, aki nemrég előzte meg a korábban nagy esélyekkel induló egykori államügyész Jim Ryant. Őket követi az állami szenátor Kirk Dillard és kissé lemaradva Bill Brady, végül az 5. esélyes az egykor civil szférában mozgó Adam Andrzejewski. A verseny azért valószínűleg az első két jelölt között fog majd eldőlni, akik közül a Ryan már 2002-ben próbálkozott a kormányzói cím elnyerésével, ám alulmaradt Blagojevichcsel szemben. Most jobban áll a demokrata Pat Quinnél.

A szenátusi helyekért a demokrata oldalon nagy harc lesz, hiszen a korábbi szenátor ebben a körzetben Obama volt, és a helyére kinevezett Roland Burris nem kíván indulni. A három esélyes jelölt így Alexi Giannoulias állami kincstárnok, David Hoffmann chicagói főfelügyelő és a chicagói városi liga vezetője Cheryle Jackson lehet. Mivel Jackson eléggé közel állt Blagojevichhez, esélyei nem túl jók, csak Chicagó déli fekete negyedeiben szerezhet sok szavazatot. A fő esélyes így Giannoulias lehet, aki vezet a közvélemény-kutatások szerint.

A republikánusoknál jóval egyszerűbb a helyzet, a kongresszusi képviselő Mark Kirk fog nyerni nagy valószínűséggel, a fő vetélytársa, 30 ponttal lemaradva az ingatlanfejlesztő Patrick Hughes lesz.

Barack Obama tegnapi State of the Union beszédének fő témája a gazdaság volt. A gazdaság és annak válsága, illetve az elharapódzó munkanélküliség. Az elnök figyelmeztetett arra, hogy az Egyesült Államok sokkal nehezebb helyzetekből is képes volt megújulva és sikeresen kikerülni. Beszélt kormánya válságkezelő teljesítményéről, mely azonnali és agresszív volt, és melynek köszönhetően sikerült elkerülni az összeomlást. Kijelentette, hogy bár a vihar elvonult, a pusztítás megmaradt, amelyet kezelni kell. Kihasználta az alkalmat arra is, hogy emlékeztesse az embereket arra, hogy a válság az előző adminisztráció öröksége és megemlítette kormányzatának eredményeit a válság kezelése során. Rámutatott, hogy a dolgozó emberek 95%-ának csökkentek az adóterhei.

Fontos üzenet volt a tiszta energiára való átállás is, mely téren Amerikának ismét vezető szerepre kell szert tennie, hiszen ez a jövő útja, és többek között ettől reméli az új munkahelyek megteremtését. Az új munkahelyek ugyanis kulcsfontosságúak lennének a demokrata kormányzat számára. Nem is meglepő, hogy az elnök gyakran említette munkahelyteremtő terveit és gyakran emlékeztetett rá, hogy a tavalyi gazdaságélénkítő program mennyi munkahelyet mentett meg. A politikájának elsőrendű fókuszpontjaként is a munkahelyteremtést nevezte meg. Említette, hogy új infrastrukturális beruházásokra van szükség, például a gyorsvasutak terén.

Több törvényjavaslatot is említett beszédében, melyek elfogadására nagy szükség van, ezek között volt a munkahelyteremtésről szóló javaslat, melyet az alsóház már el is fogadott. A második fontos javaslat, melyet az alsóház már szintén elfogadott, a pénzügyi rendszer újraszabályozása volt. Obama szerint ezt kellene követnie az innováció fejlesztésének, az export fokozásának és új piacok szerzésének és az oktatás fejlesztésének, és végül az egészségbiztosítási reformnak. Obama utalt rá, hogy ezeken a területeken az általa vezetett kormányzat milyen lépéseket tett és további lépéseket sürgetett. A költségvetési deficit kapcsán ismét emlékeztetett arra, hogy azt republikánus elődjétől örökölte, ugyanakkor bejelentette, hogy 2011-től befagyasztják a költségvetést.

Utalt ugyanakkor arra, hogy nem szabad, hogy az állandó kampány irányítsa a politikát Washingtonban és nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy a kongresszust felszólítsa, hogy lépjen a Legfelsőbb Bíróság múlt heti ítéletének ellensúlyozása érdekében. Az egyébként pártokon felüli hangvételűnek szánt beszéd ezen részén többször figyelmeztette a republikánusokat arra, hogy milyen nagy felelősségük van a kormányzásban, és igyekezett az obstrukciót is rövid távú politikai érdekek eszközeként bemutatni.

A beszédet a nemzetbiztonsági kérdésekkel fejezte be, melynek fő fókusza az afganisztáni háború volt, ám az iraki kivonulást is megemlítette. A külpolitika egyéb kérdéseiben Amerika emberi jogi elkötelezettségét emelte ki, és hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államoknak fokoznia kell a humanitárius beavatkozásokat. A veteránok jólétét is kiemelte, mint olyan területet, ahol az általa vezetett adminisztráció sikereket ért el.

A beszédet végül az újrakezdés, az amerikai álom megújításának ígéretével fejezte be.

Bizonyára mindenki emlékszik még, hogy a 2008-as elnökválasztást hosszú előválasztási procedúra előzte meg. Nos az előválasztás intézménye nem csupán az elnökjelöltek esetében létezik, a pártok az egyes szenátor-, képviselő- vagy kormányzójelöltekről is gyakran így döntenek.

Mielőtt az előválasztások ismertetésére rátérnék, fontosnak tartom ismertetni, hogy miként válik valaki szavazópolgárrá az Egyesült Államokban. Magyarországtól eltérően ott nem elég csupán a voksolás napján megjelenni a szavazáshoz, hanem előbb regisztrálnia kell magát mindenkinek a választói névjegyzékben.

Ekkor sok helyen azt is el kell árulni, hogy melyik párt szavazója az ember, annak a tagjaként regisztrál. Ez az előválasztások során gyakran fontos lehet, persze ez is államról államra különbözik, van ahol ezt nem tartják nyilván. Sokszor van lehetőség a helyszínen regisztrálni, néhány esetben viszont a szavazási szándékot előre ki kell fejezni. A nagy pártoknak így elemi érdekük új szimpatizánsaikat regisztrációra bírni és tájékoztatni őket annak feltételeiről.

Regisztrálni nem csupán a hivatalos, nagy választás miatt érdemes, gyakran már az előválasztáson leadott szavazathoz is szükség van rá. Gyakori, hogy az előválasztáson lehet regisztrálni, ami ugye azt is jelenti, hogy az adott párt előválasztásán résztvevők később a rendes választáson is szavazhatnak.

Egyébként kétféle előválasztás létezik, a zárt és a nyitott. Míg a zárt előválasztásokon csak a párt színeiben regisztrált választók szavazhatnak (néhány esetben a függetlenek is), addig a nyílt előválasztásokon bárki.

Az előválasztásoknak a képviselőházi és szenátusi választásokon gyakran jut fontosabb szerep, mint magának a választásnak, ez elsősorban a pártok biztos körzeteiben van így. Ugyanakkor ritka, bár nem példátlan, hogy egy hivatalban lévő, újraválasztásért küzdő jelölt erős ellenféllel szembesüljön ebben a szakaszban.

Legközelebb szerintem Obama state of the union beszéde után jelentkezem csütörtökön.

Barack Obama elnökválasztási kampánya új fejezetet írt a politikai kommunikáció történetében, azonban úgy tűnik ez mostmár csupán mint történelmi érdekesség fog szerepelni. A kampány egyik fő újítása az amerikai politikában rendkívül fontos pénzgyűjtés megújítása volt. A kampány jelentős részben támaszkodhatott a magánszemélyektől érkező kis összegű adományokra és így képes volt a kevesebb, de nagyobb összegű adományokat gyűjtő republikánus pénzgyűjtő rendszer vagy az előválasztások során Hillary Clinton pénzgyűjtő gépezetével versenyre kelnni, sőt nyerni is ellenük.

A Legfelső Bíróság tegnapi döntése után úgy tűnik ennek vége. A döntés értelmében eltörlik a vállalatok és egyéb szervezetek (mint például a szakszervezetek) számára felállított korlátot, ezentúl korlátlan mennyiségű pénzt adományozhatnak különböző politikai kampányokra. Az 5-4 arányban, konzervatív-liberális törésvonal mentén megosztott ítélet indoklása szerint a korábbi korlát a vállalatok szólásszabadságát korlátozta, ezért indokolt annak eltörlése.

A republikánusok üdvözölték a döntést, ami nem is megelpőő, hiszen az üzleti körök inkább az ő politikájukat látják szívesen a kongresszusban és a Fehér Házban. Obama szerint a döntés zöld jelzést adott a különböző lobbicsoportoknak, mint a nagy olajtársasaágok, a wall streeti bankok vagy a nagy egészségbiztosítók, akik már most is a mindennapi amerikaiak hangjának elnémítására használják befolyásukat.

A novemberi választásokat ez a döntés drámaian befolyásolhatja, a már így is rendkívül rossz helyzetben lévő demokraták helyzete tovább romlott, a republikánusok tehát örvendezhetnek. Egyre nagyobb az esély, hogy az alsóházban megforduljon a többség. A kis adományokból építkező kampányok persze még mindig lehetnek rendkívül hatékonyak, ám erejük lényegesen csökkent a korábbi szabályozáshoz képest.

Amire az utóbbi napokban már számítani lehetett, bekövetkezett. A sötétkék Massachusetts Ted Kennedy helyét egy konzervatív republikánus, Scott Brown foglalhatja el. Ez egy eléggé megdöbbentő eredmény, még ha tudjuk is, hogy a demokraták bízva kényelmes többségükben az államban csak későn ébredtek és kezdték el komolyan venni a kampányt. Bár mikor felébredtek túlzott magabiztosságukból igyekeztek mindent bevetni, Coakley támogatására az államba utazott Clinton, kampányolt mellette az állam másik szenátora Kerry és maga Obama is részt vett a kampányban.

Ennek ellenére nehéz lenne azt mondani, hogy a demokraták jó kampányt folytattak, Martha Coakley nem egy Edward Kennedy szintű politikus, republikánus ellenfele sokkal meggyőzőbb teljesítményt mutatott. Scott Brown most a konzervatívok új reménysége, aki újra lendületet adhat a 2008-as vereség után a Republikánus pártnak. Az sem mellékes, hogy ezzel elveszett a szenátusban az Arlene Specter pennsylvaniai szenátor átigazolása után létrejött szupertöbbség. Ez azt is jelenti, hogy most az alsóház térfelén pattog a labda az egészségügyi reform terén, hiszen a szenátus által elfogadott verziót igencsak nehéz lesz módosítani.

A republikánus siker uralja most pár napig a sajtót, ám úgy tűnik nem sokáig, már a választás előtt nyilvánosságra került, hogy az elnök szokásos State of the Union beszédére idén szokatlanul korán, január 27-én kerül sor. Itt Obamának minden szónoki képességére szüksége lesz, hogy a veszteséget minimalizálja és a 2008-as kampány után újra reményt adjon a demokratáknak.

A novemberi választásokig még több, mint 9 hónap hátravan, de úgy tűnik most, hogy a republikánusok képesek lesznek visszavágni a 2008-as vereségért.

A massachusettsi időközi választásig már nincs hátra sok idő, de néhány gondolatot még gyorsan leírnék róla. Ezen a választáson a demokraták gondjait jól mutatja, hogy az egyik legliberálisabb államban, a szintén igencsak liberális Ted Kennedy helyére jó eséllyel fognak megválasztani egy olyan republikánust, aki még csak nem is igazán mérsékelt, hanem kimondottan konzervatív.

Gondoljunk csak bele, a hasonló világnézetű Kalifornia kormányzói címét a republikánusok egy olyan híresség indításával nyerték meg, aki a pártnál jóval kevésbé konzervatív értékekkel kampányolt. Nem ő az egyetlen olyan republikánus, aki egy igencsak liberális államban mérsékelt nézetek hangoztatásával nyerni tud. A legtöbb ilyen republikánus el is nyeri a megtisztelő RINO címet, mint ahogy a konzervatív államok konzervatív demokratáira is van szó, a blue dog. Idáig nem is lenne probléma, na de az meglehetősen ritka, hogy a másik párt fellegvárában, egy a pénzgyűjtésben is jóval gyengébb, markánsan a másik párt értékeivel kampányoló jelölt esélyes legyen.

Massachusettsben pontosan ez történik, kérdéses, hogy a demokraták kétségbeesett erőfeszítései elegendőek lesznek-e az egyik fellegváruk megtartására. Nem állítom, hogy Martha Coakley különösebben jó jelölt lenne, de mégis az államot uraló párt jelöltje és Scott Brownban sem látom azt a karizmát, ami ezt a helyzetet indokolná. Mindenesetre lehetséges, hogy a 60 fős többség még jóval november előtt elveszik. 19-én kiderül majd ez is.

A blog célja tehát a 2010-es midterms választások nyomon követése. Felmerülhet a kérdés, hogy mi forog kockán ezen a versenyen, ha az elnöki cím nincs veszélyben. Az Egyesült Államokban azonban az elnöki hatalom önmagában még nem feltétlenül elég a döntések meghozásához, a kongresszus két háza igen sok kérdésben dönt. A két ház közül a nagyobb hatalmat a szenátus birtokolja, ráadásul a szenátorok közül jó eséllyel későbbi elnökjelöltek is kikerülhetnek (bár gyakoribb, hogy egy korábbi kormányzó szerzi meg az elnöki címet, gondoljunk Bushra, Clintonra vagy Reagenre).

A demokraták stabil többségüket kihasználva végrehajtották legfontosabb törekvéseiket –egészségügyi reform, az üvegházhatású gázok kereskedelme- nem mindegy, hogy az Obama kormányzat hátralévő két évében milyen kongresszus ülésezik majd. A szenátusban a demokraták elérték a 60 helyet, ami obstrukció biztossá tette számukra a törvényhozást, várhatóan ez meg fog változni. Mindenesetre az egyik legfontosabb tét éppen ennek a 60 fős többségnek a léte vagy nemléte lesz.

A képviselőházban a republikánusok számára rendkívül fontos lenne visszaszerezni, amit a Bush kormányzat utolsó midtermjén, 2006-ban veszítettek el. Mivel ezeken a választásokon az ellenzék szokott jobban szerepelni, úgy tűnik ez nem esélytelen. Könnyen megismétlődhet az 1994-es helyzet, annyi különbséggel, hogy az akkori kormányzat nem tudta elérni az egészségügy reformját, ám már a próbálkozás elég volt a demokrata brand erodálódásához és egy nagyarányú republikánus győzelemhez.

A kormányzói versenyek pedig azért különösen fontosak, mert az USÁ-ban eléggé nagy függetlenséggel rendelkeznek az egyes tagállamok és hát olyan államok kormányzóját fogják megválasztani, mint Kalifornia, New York vagy Texas.

Emellett persze politológiai közhely, hogy az ilyen „időközi” választások értékelik a kormány eddigi munkáját, a különbség a magyar helyzettel annyi, hogy odaát mindenhol egyéni jelöltek vannak, akiknek személyes karizmája fontosabb lehet, mint a párthovatartozása. Nézzük is meg John Cornyn remekbe szabott videóját ahol pontosan látszik, milyen fontos a karizma:

Ő egyébként Texas állam egyik szenátora.

Január 19-én időközi szenátorválasztás lesz Massachusettsben, ahol a demokrata Ted Kennedy halála után megüresedett egy szenátori szék. Bár az állam általában demokratákra szavaz, úgy tűnik a hivatalban lévő kormányzattal szembeni elégedetlenség és a szék nyitottsága szoros versenyt tesz lehetővé.

A demokraták gondjait jelzi, hogy egyik hagyományos bástyjájuk, Massachusetts milyen komoly megpróbáltatás elé állítja őket, a közvélemény kutatások is az olló szűkülését jelzik, pedig jelöltjük, az állam főügyésze Martha Coakley jóval több pénzt gyűjtött és költött, mint republikánus ellenfele Scott Brown.

A versenyben Martha Coakley a liberális szavazókat igyekszik megnyerni, ellenfele fiskális konzervatív és kulturális kérdésekben mérsékelt –pl. nem támogatja a Roe vs Wade ítélet felülvizsgálatát, bár tény, hogy több kérdésben –pl. az egyneműek házassága- konzervatív álláspontot fejt ki.

A választásig csupán néhány nap van hátra, az eddigi közvéleménykutatások szerint Coakley még mindig őriz egy keveset az előnyéből, mindenesetre az állam másik szenátora, a korábbi elnökjelölt John Kerry és Bill Clinton is színre fog lépni a kampányfinisben.

Érdekes, hogy a demokrata kampányban újra megjelenik az elnökválasztási kampányban is használt we can’t afford formula és továbbra is a republikánusok elleni ellenérzésekre építkezik.

Scott Brown fő üzenete szintén egyfajta negatív kampány, a demokraták adóemelési javaslatait állítja célkeresztbe.

Január 19-én vagy 20-án természetesen az eredményt is ismertetem majd.

2010 választási év. Na nem ám a mi kis pocsolyánkra gondolok, bár itt is biztos fontos változásokat hoz majd, hanem az Egyesült Államokra, ahol idén választják újra a szenátus harmadát és a képviselőházat, emellett pedig sok helyen új kormányzót is választanak. Fény derül idén arra is, hogy Arnold Schwarzenegger hogyan folytatja politikai karrierjét, hiszen nem indulhat újra Kalifornia kormányzói székéért.

A fő kérdés azonban az lesz, hogy vajon Obama csökkenő népszerűsége, és a kormányzatot büntető választói magatartás, vagy a republikánus párt dezintegráltsága nyom-e többet a latban.

2008-ban a gazdasági válság a demokratákat segítette győzelemhez, azonban két évvel később a közvélemény már őket fogja hibáztatni, amennyiben továbbra sem indul be a gazdasági növekedés új hulláma, amely munkahelyeket is teremt, hiszen az átlagszavazó nem feltétlenül a tőzsdei befektetése miatt aggódik.

Izgalmas év lesz, igyekszem követni és szeretnék betekintést nyújtani az izgalmasabb versenyekbe is.